Hol máshol feküdne, mint hátul, a trágyadomb mellett a sárban, koszban. Alig különbözik a körülötte szanaszét heverő sok szeméttől. Tán patkóinak fele is köztük van, merthogy vasat csak az elülső patáin látni. Az éjszaka sötétje jótékonyan takarja el a lepusztult udvarvéget, de a ló szemét el nem rejtheti. Egyenként pislognak vissza benne a csillagok és néha meg-megremegnek, mikor a kibuggyanó könnycseppekben végre összeölelkezhetnek. A jószág örömkönnyei ezek. A trágyadombon virág nyílik, arrafelé néz, de nem a szépséges szirmoknak örül. Sokkal-sokkal messzebbre tekint, az elülső tornácra, ahonnan halk mocorgás hallatszik, vagy tán annál is tovább. A bölcsőben, a tücsökciriplős nyári melegben pöttöm gyerkőc alszik, aki talán épp gyémántszeges patkóról, üveghegyről, a kutyafejűről, és örökkön hűséges táltos lováról álmodik...
Aludj jól, kis Mirkó!
Aludj jól, kis Mirkó!
